Négy

1

Miután harminc napot töltött elkülönítve, védőőrizetben, s nem mutatta jelét, hogy bárkire nézve veszélyt jelentene, Claudiának engedélyezték, hogy napi egy órára ő is használhassa a börtön társalgóját. De a legtöbb fegyenc látta a televízióban, és haragudott, mert Claudia ilyen híressé vált.

Április 24-én, amikor bement a társalgóba, egy csoport elítélt éppen valami szappanoperát nézett. Claudia egyedül üldögélt az egyik asztalnál, azon tűnődött, vajon a filmrendező idejön-e megmondani, milyen jelenetet vesznek fel aznap. Amikor az őrök hallótávolon kívül voltak, egy fiatal szőke nő lépett hozzá.

– Te rohadt szemét! Az egész hátralévő életedet Marysville-ben vagy Limában töltöd majd! És oda való vagy, mert megölted a barátnőmet!

Claudia kuncogott. – Nem tudom, miről beszélsz. Nem öltem meg senkit sem.

– Ne hazudj, te kurva! – ordított rá egy iszonyatosan kövér, sötét hajú nő. – Megölted Chrissie-t, és most megkapod a magadét.

A hangos beszédre felfigyelt az egyik fegyőr, figyelmeztette a nőket, hogy ilyesmiért elveszíthetik a jogot, hogy látogatókat fogadhatnak és az élelmiszer-kedvezményeiket is. Ettől kicsit lehiggadtak a kedélyek, de aztán az őrt elhívták a társalgóból: egy szemétkosárban valaki tüzet csinált.

A szőke megint átkozódva közeledett Claudiához, aki próbálta megmagyarázni a helyzetét. – Csak azért vagyok itt, mert filmet készítünk erről a hármas gyilkosságról. Burt Reynolds szerepel benne meg Sally Fields. Nem hiszem, hogy feltétlenül egy börtöncellában kellene laknom, hiszen elhelyezhetnének egy hotelszobában is, aztán minden reggel bejönnék ide a forgatásra… de ez életem első nagy szerepe, hát túl sokat nem panaszkodhatom.

– Igazán? Hát csak nézz körbe, te rohadék! Ez a hely itt valódi! Én is az vagyok! És szétrúgom mindjárt a valagadat!

– De a tévékamerák… Miért lennének bekapcsolva a kamerák folyton, ha nem filmet csinálnak?

– Mert a fegyházban mindig figyelnek minket a tévémonitorral, te hülye liba! Azért vagy itt, mert gyilkoltál.

Claudia csak bámult, aztán hüppögni kezdett. –Te vagy a hülye! Nem tudod, mit beszélsz.

A szőke gyorsan körbenézett, biztosan nem jött-e vissza az őr, s behúzott egyet Claudia jobb szemére. A lány a földre zuhant, a többiek rugdosni kezdték, közben folyton szitkozódtak. A kövér fegyenc teljes súlyával ráugrott, Claudia ettől elájult.

Egy ápolónő és az őr cipelte vissza a cellájába. Amikor magához tért, látta, hogy a teste csupa zúzódás, bal bokája kificamodott és nagyon megdagadt. Ugyan miért engedi a producer, hogy a statiszták bántsák, tűnődött magában. Valami baj van, ébredt fel benne a gyanú, s ki kell találnia, mi folyik itt tulajdonképpen.

Most csak úgy tudott egyik helyről a másikra közlekedni, ha ugrált vagy kúszott. Amikor a bíróságra vitték, mankókat adtak segítségül, de mivel a mankó potenciális fegyvernek számított, a börtönben tilos volt használni.

A következő hétfőn, május elsején, a Citizen-Journal újabb gyilkosságról számolt be, vastag betűs címmel:

FELESÉGÉT, BARÁTAIT

Előző nap a Franklin megyétől keletre eső Fairfield megye seriffjét, Dan Berryt hívták kivizsgálni Gerald Fields tiszteletes meggyilkolásának körülményeit, aki a közeli Berean baptista hitgyülekezet harmincöt éves lelkésze volt.

Fields lelkész hetente egyszer hordott magánál fegyvert, mialatt kisegítő biztonsági őrként járt körbe a Wigwam nevű magánklub területén, egy 100 acre kiterjedésű, erdős részen, mely a Wolfe Industries nevű társaság tulajdonában volt; ugyanez a társaság mondhatta magáénak a Columbus Dispatch-t a WBNS-tévé- és rádióállomást és az Ohiói Nemzeti Bankot.

Berry seriff jelentése szerint Fields lelkészt több golyó is érte járőrözés közben a kijelölt területen.

Egy használaton kívüli teherautónak, mely a javítóműhelynél állt, a bal ablakát lőtték ki, a teherkocsi oldalán vérnyomok látszottak, mintha az áldozat nekiesett volna. Berry szerint a lelkész legalább háromszáz yardot támolygott az ideiglenes barakképülethez, és a gyilkos vagy gyilkosok ott végeztek vele. A földön tizennyolc .22-es töltényhüvelyt találtak. Kilenc a lábán, a mellén és a fején találta el Fields lelkészt. A halál időpontját egy órányi ráhagyással hajnali fél egyre tették, mivel Fields az óráját az óránként esedékes körbejárásnak megfelelően állította be.

Fields hulláját a barakképület mögé rejtették; zsebeit kiforgatták. Irattárcája és .38-as revolvere – könnyen azonosítható törött agyáról – eltűnt. Tizenhat rendőr, vérebekkel megerősítve, egész vasárnap a környéket kutatta, késő délután meg is találták a lelkész tárcáját, hitelkártyáit és jogosítványát.

A hírek szerint Fields lelkész karácsony előtt vállalta el ezt a munkát, mintegy szívességet téve a Wigwam Klub egyik menedzserének, aki szintén a hitgyülekezet tagja volt. Mióta az éjszakai biztonsági őr kilépett, Fields lelkész vállalta a helyettesítést – szombat reggel kilenctől vasárnap reggel ötig, de csak annyi időre, míg a társaság nem talál megfelelő biztonsági őrt. Elsődleges feladat itt a tűzbiztonság őrzése volt, egyéb jelentős biztonsági probléma ezidáig nem jelentkezett.

Mikor a lelkész felesége, Virginia felébredt, s észrevette, hogy a férje még nem ért haza, rögtön tudta, valami baj van. Azonnal a keresésére indult, mesélte később a Citizen-Journal riporterének. – Nem tudtam, hogy ott van-e (a Wigwam-területen), vagy valahol az út szélén fekszik, de azt éreztem, hogy bajban van.

Fields lelkész az Appalachian Bible Institute-ban végzett, s 1973-ban alapította meg a kis Berean hitgyülekezetet a helyi általános iskola egyik szobájában. 1975-re híveivel együtt már fatemplomot állítottak egy kis paplakkal együtt, mindezt a két kezük munkájával hozták létre. A lelkész mostanáig itt lakott feleségével és három gyermekével.

Másnap Berry seriff közölte, hogy a hat golyót, amiket az elhunyt testéből vettek ki, további vizsgálatra beküldtek a Bűnügyi Azonosító- és Nyomozóhivatalba. Ott összehasonlítják majd a Franklin és Licking megyékben elkövetett gyilkosságok lőszereivel – ezeknél az eseteknél is nagyszámú .22-es kaliberű golyót röpítettek az áldozatok fejébe.

Ha a ballisztika-szakértő szerint ez a fegyver megegyezik a másik két ügyben használt pisztollyal, akkor kérni fogja a két megye bűnüldöző szerveinek segítségét.

De a hármas gyilkosság óta már két és fél hónap telt el. Amennyiben ugyanezt a .22-es kaliberű fegyvert használták öt gyilkosságnál, akkor a Franklin megyei ügyészségnek nem lesz könnyű dolga tárgyalásra idézni egy olyan főgyanúsítottat, aki már a női börtönben ült, mialatt ez az utóbbi két gyilkosság történt.

3

Lew Dye magabiztosan lépett be Paul W. Martin bíró tárgyalótermébe május 4-én – itt tárgyalták kérelmét Claudia 158 oldalas vallomásának mint bizonyítéknak figyelmen kívül hagyásáról a lány tárgyalásán.

Claudia persze megint csak furcsán viselkedett, legalábbis ahhoz képest, hogy halálos ítélet is kiszabható volt az ügyében. Időnként elrévedezett, azt sem tudta, hol van. Máskor meg nagyon is figyelt, mint aki igyekszik pontosan megérteni, miket mondtak róla. Gyakran megfordult, integetett az újságíróknak.

Dye úgy tervezte, első tanúja Claudia orvosa, dr. Byron Stinson lesz, címe szerint az ohiói egyetem orvosi fakultásának tanársegédje, aki tanúvallomásában elmeséli majd a lány ideggyógyászati kezelésének történetét. Azután szólítja tanúnak Bobby Novatneyt, aki leírja Claudia jelenlegi mentális állapotát.

Az ügyészség mindössze egyetlen tanúval kívánja bizonyítani, hogy Claudia szabad akaratából, őszintén és érezhetően stabil idegállapotban tette a vallomását – ez a tanú pedig nem más, mint Howard Champ.

Dye rámosolygott O'Gradyra, biztosra vette, Martin bíró sosem engedi azt az összetákolt vallomást bizonyítékként használni egy mentálisan nem teljesen beszámítható vádlott ellen.

Miután az eskü szövegét elmondta, dr. Stinson, a hatvanas éveinek elején járó, magas, kissé túlsúlyos orvos a jegyzeteire utalva tett vallomást. Claudia háromszor került kórházba, háromszor kezelte az Upham Hallban: 1974 októberében, amikor Hawaiiból jött haza, aztán 1976 októberében és 1977 szeptemberében, két-három hónapos időszakokra. Az orvos Claudiával kapcsolatban a látens, egyszerű skizofrénia diagnózist állította fel.

– Mit jelent ez a diagnózis? – kérdezte Dye.

– Ezt az állapotot 1949-ben Hoch írta le – válaszolta Stinson doktor –, és a mindenre kiterjedő idegességgel jellemezte. Valójában pánikrohamokkal, mindenre kiterjedő hisztériás és szexuális aktivitással van dolgunk. Furcsa elnevezés – az új diagnosztikus nómenklatúra ebben az évben kerül közlésre, és ott már határesetű skizofáziának nevezik majd. Ez persze továbbra is a skizofréniához kötődik, de… a beteg időnként nagyon is kapcsolódik a valóságos világhoz. Claudiát évek óta kezelem… s a diagnózis mindig ugyanaz volt. Claudia skizofréniája az ítéletalkotás különböző területein jelentkezik, amikor a környező világgal kerül kapcsolatba, s általában szexuális formában nyer kifejezést. Gyakran kerül furcsa szexuális helyzetekbe.

Az orvos most Claudiára pillantott, aki rámosolygott. – Például, először akkor találkoztam vele, amikor éppen elvált. Rögtön pánikba esik, úgy érzi… az egész világ súlya nyomja és így tovább… és ekkor bejön a kórházba, s bizony nagyon messze van már a környező valóságtól, fantáziavilágban él, és eltart egy ideig, míg kijózanítjuk.

Lew Dye megkérdezte, az említett diagnózis hogyan befolyásolja kapcsolatát a valósággal és a környező világgal.

– Úgy tűnik, Claudia szeret kötéltáncot járva élni – válaszolt Stinson doktor. – Mindig különleges kapcsolatokba bonyolódik, a társadalom perifériáján élő emberekkel, amennyiben a társadalmi kapcsolatait akarjuk meghatározni. Biszexuálisokkal, homoszexuálisokkal, prostituáltakkal, bártáncosnőkkel, ilyesfélékkel. Belebonyolódik ezekbe a szituációkba, aztán kezdi azt hinni, ő is része a hálózatnak, például a maffiának, mely aztán leánykereskedőknek adja el. Mindenféle furcsa fantáziálás következik, át- meg átszőve a valóság némely elemével… míg egyszer valaki elbánik vele… vagy visszautasítja… és akkor következik ez a bizonyos pánikroham, s ilyenkor már keresi, de tényleg így van, keresi a kórház védelmét.

Stinson doktor a következőkben összegezte a pánikrohamot: – Álmatlanság, nyugtalan járkálás, rossz étvágy, sírógörcsök és hisztériás sikoltozás… nagyon követelőző ilyenkor, fenyegetőzik, hogy mindenkit beperel, attól fél, hogy mindenki őt akarja bántani… összefoglalva, bizony kellemetlen a társasága.

Az orvos felidézte Claudia első látogatását 1974-ben az Upham Hallban, a kórházban: Claudia hosszú, részletes mesével állt elő, mely szerint őt Hawaii-ban a maffia elrabolta, leánykereskedőknek eladták, de megszökött:

1977-ben akkor került kórházba, amikor telefonált a rendőrségnek, s azt állította, hogy a lakása mögötti sikátorban egy nőt megkéseltek, ő látta. De a rendőrség nem talált holttestet, semmi nem támasztotta alá a sztorit.

Az orvos elmondta, hogy a „késeléses incidens” után Claudia hangja egyre rekedtebbé vált, s azon a napon, amikor felvették a kórházba, teljesen elment a hangja. – Ez a rekedtség és ez a fóbia – mondata az orvos – alkotórészei az általános hisztériának.

Az ügyvéd ezután áttekintette a McCann-gyilkosság részleteit, és Claudia Howard Champ nyomozónak tett vallomását. Az ügyvéd megkérdezte Stinson doktortól, ezekhez hasonló kijelentéseket hangoztatott-e Claudia más bűnügyekkel kapcsolatban is.

– Claudia olyan, mint valami kaméleon – magyarázta az orvos. – Mint valami kis cocker-spániel… borzalmas vágyakozás, tetszeni akarás van benne, kívánja, hogy szeressék, s ez nyilvánvalóan előtérbe került a vallatás során. Azt gondolom, Claudia mindent bevall, amit csak kívánnak tőle egy megfelelő szituációban. Sőt még nem megfelelőben is. A viselkedése alkalmazkodik a környezethez. Úgy cselekszik, ahogyan a másik várja tőle.

Dye ekkor azt kérdezte: – Ha néhány információt közölnének vele… mondjuk, egy gyilkosságról… mondjuk, maga a vallatótiszt, lehetséges, sőt valószínű, hogy Claudia újramondja az egészet, s magát is belehelyezi a történetbe mint főszereplőt?

Az orvos bólintott. – Claudia nagyon is képes rá. Majdnem, mint a pók, amelyik a hálót szövi, a fele igazságból van, a fele kitalálás… s ez addig a fokig megy így, hogy már én sem tudom megmondani – pedig míg gyógykezelés alatt állt, igazán odafigyeltem rá –, hol kezdődik az igazság, és hol ér véget a fantáziálás.

Amikor a vizsgálókhoz került a kérdezés joga, James O'Grady helyettes ügyész ismét elővette Stinson doktor állítását, mely szerint „Claudia szeret a kötélen táncolva élni”, méghozzá Columbus furcsa körzeteiben.

– Nos – reagált Stinson doktor –, erre a furcsa szóra nem emlékszem (hogy mondtam). De az biztos, hogy mindig valami démonit, valami sötétet keresett, a társadalom peremén élők világát, azt hiszem így mondják.

– Vegyük azokat az embereket, akikre Claudia utalt – folytatta O'Grady –, a barátait, munkatársait… beszélt magának arról a két táncosnőről, akiket tényleg meggyilkoltak?

– Nem.

– Olvasott valaha az újságban ennek a két táncosnőnek a máig megfejtetlen esetéről? – Az egyik lány idevalósi volt, a másik daytoni.

Stinson azt felelte, nem olvasott.

Most néhány kérdés következett Claudia betegségének kezeléséről, majd O'Grady firtatni kezdte, az orvos ismeri-e Claudia nyilatkozatát, illetve hallotta-e a lány magnóra rögzített vallomását. Amikor Stinson doktor közölte, hogy nem, a vád képviselője rögtön ezt a kérdést kezdte feszegetni. – Tehát, úgy értsük, hogy meg sem kísérelne véleményt formálni arról, mi hangzott el abban a bizonyos nyilatkozatban… vagyis, a hang tónusa például milyen volt mondjuk… anélkül, hogy hallaná.

– Így van.

– Rendben, akkor felteszem, arról sincs kialakult véleménye, hogy Claudia, amikor először beszélt a rendőrökkel, képes volt-e megérteni a jogait.

– Biztosan nem, ezekből a leírásokból nem.

– Köszönöm, doktor – mondta O'Grady. – Ez minden.

Egy utólagos meghallgatás során Lew Dye védőügyvéd összefoglalta az orvos előbbi vallomását, s megkérdezte: – Doktor úr,, saját orvosi gyakorlatára és Claudiával eltöltött évekre alapozva, megmondaná-e nekünk, az ön véleménye szerint Claudia képes volt-e elkövetni ezeket a gyilkosságokat?

– Nem vagyok járatos az ügy részleteiben – válaszolt Stinson –, de Claudiát igen jól ismerem. Nem tudom elhinni, és nem is hiszem, hogy Claudia képes volna gyilkosságot elkövetni vagy elkövetett már gyilkosságot.

Howard Champ, amikor a tanúk emelvényére szólították, beszámolt arról, hogyan szerzett tudomást Claudia létezéséről a rendőrök révén, akik a vendéglőben beszéltek vele. Dye ügyvéd elismételtette mindazokat az eseményeket, melyek oda vezettek, hogy Claudiát bevitték a seriff irodájába, aztán pedig rátért a vallomás újraelemzésére.

Megpróbálva tisztázni Claudia gyakori hangulatváltozásait, az ügyvéd felemlítette: – Emlékszik arra, hogy éppen ön jelezte, Claudia nem óhajt találkozni velem? Aztán amikor odaértem a kapitányságra, a lány szinte örömében sikoltozva rohant felém. Emlékszik? Magát nagyon meglepte Claudia viselkedése.

Champ ellenséges modorban vágott vissza. – Arra emlékszem, hogy, miután ezt megmondtam önnek, Claudia hisztériázni kezdett.

– Arra emlékszik-e, hogy ezt úgy tálalta nekem, Claudia viselkedését a gyógyszerek magyarázzák, de tulajdonképpen csak megjátssza magát, nincs is olyan rosszul, mint amennyire mutatja?

– Úgy véltem – makacskodott Champ –, hogy miután először találkozott magával, igenis hisztériázni kezdett.

Dye most firtatni kezdte, szedett-e Claudia gyógyszereket a kihallgatása alatti időben, hogyan történt az a bizonyos házkutatás, s milyen megjegyzéseket fűzött a dolgokhoz, miközben vallomást tett. – Nem találta, hogy Claudia úgy mondta el az eseményeket, ahogyan azt a maguk vizsgálata szinte a szájába adta?

– Igazán elcsodálkoztunk, mennyi információval rendelkezett a tetthellyel kapcsolatban… a holttestek elhelyezkedését illetően, a sebek fajtáit illetően, meg hogy hol voltak ezek a sebek a holttesten.

Dye felhozta, hogy mind Deno Politis, mind Robert Novatney sikeresen átment a hazugságvizsgálaton, s ezzel meggyőzték a Franklin megyei ügyészséget arról, hogy semmi közük a gyilkosságokhoz. Emlékeztette Champet, hogy az eset után két héttel Politist a Kroger's szupermarketben lopásért tartóztatták le, s a kihallgatása során Tony Rich detektív bizonyára megtudta volna, ha Politis együtt követett volna el valamit Claudiával.

Champ erre közölte, jelen volt, amikor Rich kihallgatta Politist, s a kérdéseknek kevesebb mint tizenöt százaléka vonatkozott a McCann-féle gyilkosságra.

Dye most már szorongatni kezdte Howard Champet: jöttek a részletek arról, hogy a kihallgatás során Claudia maga elismerte, azért hazudik, hogy összezavarja a nyomozókat, illetve időnként azt mondta, szeretne inkább néma maradni.

Martin bíró a meghallgatáson azonban elvágta ezt a fonalat. – Mr. Dye, azt hiszem, ez egyike lesz azoknak a részleteknek, amikről majd határoznom kell, amikor a vallomás kéziratát áttekintem. Jelenleg nem tartok igényt Mr. Champ véleményére.

Amikor Champnek engedélyezték, hogy távozzon, Dye ügyvéd partnere, William Fleck állt fel: – Még egy tanúnk van. Szeretnénk megidézni Robert Novatneyt, bíró úr.

Novatney letette az esküt, megadta a címét a bíróságnak, majd megkérdezték, ismeri-e Claudia Yaskót. Mondta, hogy igen; ekkor arra kérték, azonosítsa a tárgyalóteremben jelenlévők közül, mire Novatney egyenesen Claudiára mutatott. Fleck kérdésére válaszolva elmondta, körülbelül egy évvel ezelőtt ismerkedtek meg s azóta együtt élnek.

A következő kérdés az volt, beszélt-e Claudia máskor is bűnesetekről, mire Novatney úgy emlékezett, hogy három vagy négy hónappal ezelőtt Claudia azt állította, látta, amint egy fiatal lányt meggyilkoltak a házuk mögött, és kihívta a rendőrséget.

Fleck kérdésére válaszolva, mely szerint Claudia mindig attól rettegett, hogy megölik, Novatney azt mondta: – Félt… igen mindenféle emberektől félt, akiket én nem ismertem… Valami történt vele Kaliforniában vagy Hawaii-ban. S azt állította, hogy veszélyben van az élete.

– Fel tudná idézni valamilyen erre vonatkozó állítását? – kérdezte Fleck.

Novatney vállat vont. – Idézőjel, bizonyos emberek meg akarnak ölni, idézőjel bezárva.

Fleck most megerősítette Novatneyvel, hogy amikor Deno Politis hazaérkezett az áruházi lopás után, Claudia jelenlétében elmesélte azokat a részleteket, amiket a hármas gyilkosságról megtudott.

A keresztkérdések során O'Grady arról faggatta Novatneyt, említett-e valaha Claudia más bűnözői tevékenységet. Mikor Novatney értetlenül nézett rá, O'Grady hozzátette: – Volt tudomása másféle bűnös tevékenységről, mint például robbanóanyag felhordása a Hoover Damre?

– Tiltakozom! – vágott közbe Fleck. – Ez már… ez teljesen érdektelen az ügy szempontjából!

– Elutasítva – ítélt a bíró.

Novatney igenlően bólintott. – Claudia tudott róla.

– Hohó! Ön azt mondja, Claudia tudott arról, hogy a Hoover víztárolónál robbanóanyagok vannak?

Novatney megmakacsolta magát. – Hát, nem is tudom. Maga biztosan többet hallott erről, mint…

– Nem tudja, mit mondott Claudia?

– Nem.

– Akkor honnan tudja, hogy egyáltalán mondott valamit?

– Benn jártam ez ügyvédem irodájában, átnéztem a vallomási jegyzőkönyvet.

O'Grady győzedelmes pillantást vetett Fleckre, aztán Dye-ra. – És ki volt ez az ügyvéd, csak hogy tisztázzuk a dolgot?

– Lew Dye.

O'Grady elismertette Novatneyvel, Claudia nem nevezte meg sem őt, sem a legfiatalabb öccsét a Hoover tárolói eset elkövetőiként. – Miért vette biztosra, hogy maga és az öccse a megnevezett, ha senki sem említette magukat személy szerint?

Novatney Claudiára pillantott. – Hiszen gyilkossággal vádolt. Miért ne hittem volna?

A keresztkérdések még néhány percig eltartottak, céljuk az volt, hogy aláássák Novatney szavahihetőségét mint tanúét, végül O'Grady elengedte a férfit. Martin bíró közölte az ügyvédekkel, hogy szakértői véleményt kér majd az ügyben.

Nagyjából ugyanebben az időben történt Claudia meghallgatása is az Igazságügyi Palotában; három megye seriffjeit pedig arról értesítette a Bűnügyi Azonosító- és Nyomozóhivatal, hogy a .22-es automata pisztoly, amivel McCann, az édesanyja és Christine Herdman életét kioltották Franklin megyében, ugyanaz a fegyver, mellyel Jenkin T. Jonest Licking megyében megölték, illetve Gerald Fields tiszteletessel végeztek Fairfield megyében.

Senki sem említette a nyilvánvaló tényt: Jones és Fields megölése akkor történt, amikor Claudia már régen börtönben ült.

4

Amikor Claudiát visszavitték a börtönbe a bírósági meghallgatás után és Donna Zag bevezette a cellájába, a lány lerogyott az ágyára és zokogott.

– No, ugyan már, szedd össze magad, kölyök – szólt rá a foglárnő. – Nem olyan szörnyű az egész. Inkább jósolj a tenyeremből megint! Elmeséltem a két legidősebb lányomnak, hogy a múltkor azt jósoltad, nagymama leszek. De azt is mondtad, hogy nagyon nehéz lesz a szülés, ettől mindketten igen megijedtek.

Claudia szinte félálomban bámult az asszonyra. – Miről beszél?

– A tenyeremről, aranyom. Szeretném, ha megint jövendölnél nekem.

Claudia tagadóan rázta a fejét és felnyögött. –Nem akarok többé a jövőbe látni.

– Ezt meg hogy értsem? Hiszen remek jövendőmondó vagy, Claudia. Miért nem?

– Mert hallottam, miket mondott rólam az orvosom a bíróságon. Azt mondja, mindenféle dolgokat kitalálok… ahogy a pók szövi a hálóját. És most már tudom… – A kezével körbe mutatott. – Ez nem filmforgatás. – Megérintette bekötözött lábát. – És ez nem a forgatáson történt baleset volt. – Felpillantott, a szeme teli volt könnyel. – Az orvos szerint időnként jól felfogom a valóságot. Hát az biztos, most a valóság ideje jött el.

– Tehetek érted valamit, Claudia?

– Jézus elhagyott engem. Maga is nyugodtan egyedül hagyhat.

Amikor a foglárnő elment, Claudia egy darabig némán ült a priccsén, szemét lecsukva próbálta megérteni a történteket. Hiszen ha nem a készülő film sztárja, akkor egy igazi gyilkossági ügy vádlottja. Hallotta, amikor felolvasták a pontokat, a halálbüntetés kiszabását javasolva. Az ügyészek villamosszékben történő kivégzést kértek.

Most valami zörgést hallott; két munkás állított fel kinn egy létrát, hogy kicseréljen egy hosszú fénycsövet. Arról beszélgettek, hogy amint végeznek a munkával, mennek vacsorázni. Miközben beszéltek, Claudia észrevette, hogy pontosan a cella és az ellenőrzőterem között vannak, tehát az ügyeletes most nem láthatja őt, a monitort a két férfi eltakarja.

Véget vethet tehát az életének, senki sem látja, senki sem akadályozhatja meg. Ott a porcelán vécékagyló. Az alján víz van.

Letérdelt, a bal bokája még most is annyira fájt, hogy képtelen volt ráállni. Odamászott a vécékagylóhoz s belenézett. Kezét a vízbe tette, a víz hideg volt és tiszta. Most kell megtenni, mielőtt bárki bejön. Azt suttogta: – Édes Jézus, bocsáss meg, tudom, valahová, egy jobb világba viszel majd engem. – Egy mély lélegzettel belenyomta a fejét a kagylóba, egy pillanatra kiengedte a levegőt, aztán beszívta.

Noha nem akarta, amikor a vizet megérezte az orrában, kikapta a fejét a kagylóból. Utána rögtön lenyomta megint, újra és újra, de aztán fuldokolni kezdett… köhögni… hányni… és ezek a zajok odavonzották a hívatlan segítséget.

Az őrök bevitték a gyengélkedőbe. Amikor látták, hogy nem lesz semmi baja, visszahelyezték a cellájába, de szigorú őrizet mellett.

Claudia zokogott. Saját módján akart meghalni, nem pedig villamosszékben. Óh, jóságos Isten, csak ne a villamosszékben! Nem akarja, hogy leborotválják hosszú, fekete haját, hogy leszíjazzák s a magasfeszültséget bevezessék a testébe.

Egész életében ellenezte a halálbüntetést; most érti csak, mennyire igaza volt.

Öt

1

1978. május 6-án, majdnem két hónappal Claudia letartóztatása után a Columbus Citizen-Journal elnevezést is talált a brutális emberöléseknek:

A .22-KALIBERES GYILKOSSÁGOK

Két első oldalas cikk jelent meg ez alkalomból. Az első cikk a Franklin megyei seriffet szólaltatta meg.

– Nyilvánvaló, hogy valami bolond gyilkos jár szabadon a környéken. És attól tartok, még több gyilkossággal is számolnunk kell.

Berkemer seriff még azt is elismerte, hogy a három megye nyomozóinak (ezekben a megyékben történtek a bűnesetek, vagyis Franklin, Fairfield és Licking megye területén) nem sikerült semmiféle használható információra bukkanni a besúgóhálózat segítségével. – Minden nagyon csöndes – mondta a seriff.

– Még csak pletyka sincsen…

A másik cikk Claudiával foglalkozott.

Ő A MAGYARÁZATA ÖT HALOTTNAK?

Claudia Elaine Yasko összezavart fejében talán ott van a magyarázat az öt vagy több, brutális módon elkövetett emberölésre. Jóllehet tévedett, amikor a seriff nyomozóinak azt vallotta, hogy két férfi (Novatney és Politis) felelős Robert „Mickey” McCann, az édesanyja és a barátnője megöléséért; ennek ellenére a rendőrség úgy véli, Claudia Yaskónak jelen kellett lennie, amikor a lövések eldördültek. – Igazán furcsa, miket tud a McCann-féle ügyről – nyilatkozta Berkemer seriff. – Mond valamit, az ember azt hiszi, hazudik, aztán ellenőrzi a színhelyen készült fotókat, s rájön, maga tévedett, és a lány tudta jól.

– Claudia csupa titok – ismerte el végül Berkemer seriff.

Néhány nyomozó még mindig úgy nyilatkozott, nem akarják szabadon engedni és súlyosbító körülményekkel terhelt emberölésért akarják elítéltetni. Mások viszont arra emlékeztettek, mivel annyit írtak már Claudia remek helyszínismeretéről, viszont a gyilkosok még mindig szabadon garázdálkodnak –, ha óvadék ellenében szabadlábra helyeznék, az majdnem ugyanazt jelentené számára, mint az azonnali halálbüntetés.

Május 12-én, pénteken Lew Dye benyújtotta kérelmét Claudia óvadék ellenében történő szabadlábra helyezése érdekében. Mivel vádlott-társai, Novatney és Politis óvadék ellenében már kinn voltak a börtönből, az ügyvéd kijelentette, nem tisztességes eljárás Claudiát továbbra is elzárva tartani. Paul W. Martin bíró azonban elutasította az indítványt addig, míg határozatot nem hoz Dye korábbi javaslatával kapcsolatban, nevezetesen, hogy Claudia vallomását tekintsék semmisnek.

Dye azt követelte, vessék alá Claudiát is hazugságvizsgáló tesztnek, azzal a kikötéssel, hogy a vizsgálat eredményét – kimenetelétől függetlenül – felhasználhassák a tárgyaláson.

Mivel Politis és Novatney alávetette magát a polygráfos vizsgálatnak, az ügyvéd követelte, hogy Claudiának is adják meg ugyanezt a lehetőséget.

O'Grady ügyész tiltakozott ez ellen, és Dye meglepetésére Martin bíró elutasította a kérelmét.

Ezek után egy igen csalódott Lew Dye ügyvéd találkozott a sajtó képviselőivel. Saját Alibi-nyilatkozatát olvasta fel, melyet a bíróságnak szándékozott benyújtani.

– Claudia attól a pillanattól kezdve, hogy munkába indult, egészen másnap reggelig, míg haza nem ért, mindig együtt volt valakivel – olvasta fel az előre elkészített szöveget az újságíróknak. – Aznap este, február 11-én, az Image Galleryben dolgozott hajnali fél háromig, és amikor végzett, két baráttal, egy férfivel és egy nővel elment a Western Pancake House-ba reggelizni. Reggeli után együtt maradt társaival, míg oda nem ért ahhoz a lakáshoz, ahol együtt lakott Robert Novatneyvel.

A következő napon, vagyis május 19-én, Martin bíró elutasította Claudia vallomásának semmissé nyilvánítását, és ugyancsak elutasította az óvadék ellenében történő szabadlábra helyezési kérelmet. Claudiát megfelelően kioktatták a jogaira, és ő „mindezt tudva, beszámítható állapotban és önként” mondott le bizonyos jogairól.

Megint Dye ügyvéden volt a csodálkozás sora. Biztosra vette, a bíróság azonnal kihajít egy olyan vallomást, melyet egy idegbeteg, orvosi kezelés alatt álló nő ad, aki közben állandóan gyógyszereket szed. Most viszont magának is vegyes érzelmei voltak a szabadlábra helyezéssel kapcsolatban. Lehet, hogy Claudiának tényleg jobb a börtönben maradni, míg az ügyét nem tárgyalják. Minden, amit a lány tudott, át- meg át volt szőve fantáziálással, hazugsággal, az ügyvéd mégis úgy érezte, sokkal többet tud annál, mint amit neki elmondott.

A Politistől hallottakon kívül, valószínűleg alkalmi ismerősöktől is megtudott bizonyos dolgokat a bűnügyről. De ha bármi visszajut azokhoz, akik beszéltek, vagy a gyilkosságok igazi tettesei megneszelik, hogy tényleg tud valamit – nos, akkor veszélybe kerül az élete.

Dye most már nem habozott: segítségül hívta a sajtót is a harchoz. Maga látta el anyaggal az újságírókat és a tévériportereket. Következő dobása az volt, hogy elfogadta a Playboy magazin felajánlott segítségét. A Playboy Alapítvány munkaerőt, többfajta erőforrást és pénzt ajánlott bizonyos ügyekre, melyekben a vádlottnak nem szolgáltattak igazságot. Dye úgy vélte, ez az eset – egy gyönyörű, könnyen sebezhető, idegbeteg nő, akit igazságtalanul tartanak börtönben és fenyegetnek halálbüntetéssel – pontosan az az eset, amire az alapítvány létrejött. És persze, újságcikk is készül majd belőle a lap számára.

Dye azt mondta a Playboy szerkesztőjének, Bill Helmernek, hogy a védelemnek több információra van szüksége, kell ide egy ember, aki talpal, utánajár a dolgoknak, továbbá még több tanút is meghallgathatnának. Claudia vallomása – hangsúlyozta az ügyvéd – iszonyatos és hátborzongató, de nagyon is hihető. Ha nem tudja pontról pontra megcáfolni, akkor az egész ügy elveszett.

Dye utalt rá, hogy az ehhez hasonló ügyekben a vádhatóság gyakran tesz olyan megjegyzéseket, mely szerint Claudia elítélése és a valószínű halálos ítélet elkerülhető lenne, ha az ügyvéd beutaltatná védencét egy elmegyógyintézetbe. Az üggyel kapcsolatban állók számára, mondta Dye, világos, hogy a Franklin megyei ügyészség abban bízik, győztesként kerül majd ki egy szenzációs, a sajtó által is sokszor felemlített bűnügyből, anélkül, hogy tárgyalásig vinné az ügyet.

Helmer megkérte Dye ügyvédet, foglalja össze az eddig történteket a Playboy Alapítvány számára. Az ügyvéd szinte az egész hétvégét az irodában töltötte és diktált. De május 22-én, amikor az újságok megjelentek, újabb gyilkosságot kellett hozzáadnia az események felsorolásához. Egy házaspárt – kinek a háza éppen a városhatáron belül feküdt Columbusban – .22-es pisztollyal öltek meg.

A KETTŐS GYILKOSSÁG HASONLÓ A .22-KALIBERES ESETEKHEZ

Egy házaspár, kiknek golyókkal átlyuggatott testét vasárnap délután találták meg félreeső, Morse Road-i házukban, valószínűleg a legújabb áldozatai annak a gyilkosságsorozatnak, melyet egy .22-es automata fegyverrel követnek el.

A hétvége során Columbus északi részén holtan találták Jerry L. Martint és feleségét, Marthát. Mr. Martint nemrégen nevezték ki a Perma Stone Company alelnökének, s egyben a cég általános menedzsere volt. Amikor egy unokaöccsük átment hozzájuk vasárnap, hogy piknikkel ünnepeljék Martha ötvenegyedik születésnapját, de nem észlelt a házban semmi mozgást, bement és meglátta a holttesteket.

Jerry Martin hat láb, öt hüvelyk magas férfi, 225 font súlyú – a jelek szerint egy ablakon keresztül lőttek rá, miközben a kereveten heverészve tévét nézett. Két .22-es kaliberű töltényhüvelyt találtak a ház előtt a földön, az ablak mellett. Ezek után többször, egészen közelről fejbe lőtték.

A fekete kosztümös Marthát a folyosón találták meg holtan – többször fejbe lőtték. Két előbbi bűnesethez hasonlóan, itt is elvágták a házon kívül futó telefonvezetéket. A hálószobákat felforgatták. A tett indítéka valószínűleg rablás.

A szomszédok elmesélték a Dispatch című újság riporterének, hogy Martha „Marty” Martin a City National Bank alkalmazottjaként kölcsönügyletekkel foglalkozott, tizenhárom éve állt a bank alkalmazásában. Jerry Martin nem számított gazdag embernek, és „minden nap munkába ment”, mondták a szomszédok. Martinék nyolc éve házasodtak össze (mindkettejüknek a második házassága volt ez), három évvel ezelőtt költöztek be a Morse Road-i házba. A házaspár gyakran hívott barátokat vendégségbe; a bűntény idején ugyan nem voltak egyetlen szervezet aktív tagjai sem, de Jerry egyik alapítója a Whitehall-i Tűzoltóság önkéntes egységének.

Május 26-ára a Bűnügyi Azonosító- és Nyomozóhivatal megerősítette, hogy Martinékat ugyanazzal a fegyverrel ölték meg, mint az előző áldozatokat: Jonest, Fieldst és a McCann-ház három lakóját; immár hét gyilkosság kapcsolódott ugyanahhoz a fegyverhez. A városi bűnüldözők bosszúságára „egy bizonyos, a nyomozáshoz közel álló személy” több részletet ismertetett a gyilkos fegyverről a Columbus Citizen-Journallal, mely tüstént közölt is egy első oldalas sztorit, ezzel a címmel:

A cikk szerint a fegyver egy félautomata, .22-es kaliberű Stoeger Luger, gyártási helye Nyugat-Németország. A Stoeger Lugert meglehetősen ócska minőségű pisztolynak tartották, mely gyakran váratlanul elsül vagy éppen csütörtököt mond; ezt a típust főleg utánvéttel rendelték, egészen 1968-ig, amikor egy minden államra kiterjedő törvény magánszemélyeknek megtiltotta a kézifegyverek postai úton történő rendelését; utánvéttel azontúl csak fegyverkereskedők rendelhettek.

2

A Martin házaspár megölésének színhelyén az első detektív a columbusi rendőrségtől Bill Steckman őrmester volt, a gyilkossági csoporttól – ugyanaz a Steckman „Papa”, aki valaha örökbe akarta fogadni Claudia húgát, Nancyt. A városi rendőrség részéről őt bízták meg a .22-es kaliberű bűntények kivizsgálásával.

A hat láb magas, szőke hajú, kék szemű nyomozó mostanában kezdett el hallókészüléket hordani, s még kicsit zavarta e tény. Halk, fátyolos hangon beszélt, mely valahonnan mélyről, a mellkasából fakadt. A gyilkossági csoport jelentette számára az életet, és „Steck” úgy vezette ezt a csoportot, hogy ügyészek és védőügyvédek egyaránt csak tisztelni tudták érte.

Seckman munkanapja mostanában tizennyolc órás volt; mindenki tudta, hogy gyakorlatilag bent lakik a kapitányságon.

Minden új gyanúsítottat ellenőrzött, aztán újraellenőrzött, vagy felmentett a gyanú alól. Steckman felügyelte több mint kétszáz ember kihallgatását, akik közvetve vagy közvetlenül részesei lehettek a .22-kaliberes emberölés-sorozatnak.

Ez az ügy – Steckman hamar rájött – élete egyik legjelentősebb bűnesetévé vált. Nem kell egyebet tenni, csak várni türelmesen, és minden meglesz: az indíték, a nyomravezető, majd a vallomás. És amikor ez megtörténik, ő készen áll, hiszen érti jól a mesterségét. Nyomozás emberölési ügyekben, ez az ő világa, erről álmodott, ebben élt, ezt szerette.

Columbus külterületén született, ott is nevelkedett, tizennégy évig rendőrként dolgozott – ebből nyolcat mint nyomozó tiszt. Már tisztként három év jogot is tanult a Capitol Law Schoolban. Most úgy tűnt, mindaz, amit addig megtanult, csak felkészítés volt erre a hihetetlen bűnügyre.

Már a Martin-féle gyilkosság előtt kezdte figyelemmel kísérni a .22-kaliberes ügyek nyomozását. Attól a pillanattól kezdve, hogy Nancy Yasko telefonált neki, azt kérve, segítsen Claudiának, állandóan kapcsolatban állt a megyei nyomozókkal, akik tanácsot is kértek tőle a McCann-féle gyilkosság miatt. Már akkor kért egy példányt Claudia vallomásából, amit meg is kapott.

Igazán csodálkozott, hogy akad még nyomozó a seriff hivatalában, aki komolyan gondolja: Novatneynek, Politisnek vagy Claudiának bármi köze van a gyilkosságokhoz. Amint megbízták az ügy nyomozásával, rögtön kihallgatta Claudiát és az anyját, Marthát. Gondosan végigment Champ jegyzőkönyvén, ellenőrizte a Claudia által elmondott részleteket.

Megelégedésére szolgált, hogy a tett felfedezésének éjszakáján egész csomó ember járt a helyszínen, köztük egyszerű járókelők, miközben a helyszíni szemle még folyt; ennek egyetlen oka lehetett: a holttestek azonosítása. Ezek az emberek azután visszamentek a barátaikhoz, bárokban kötöttek ki, s mindazt, amit láttak, elmesélték a legkülönfélébb hallgatóságnak. Claudia tehát így szedhette föl az információit: innen is, onnan is egy darabkát.

Steckman már ismerte Claudiát, tudta róla, ha valaki a kisujját kínálja, akkor ő az egész kezét akarja hamarosan. A nyomozó ezt elfogadta. Ezért, amikor feltették a kérdést: „Honnan tudta Claudia mindazt, amit tudott?”, a válasza mindig az volt, hogy a helyszínen járt rendőrök és civilek egyaránt sokat fecsegtek, ők szolgáltak az információk forrásául.

A Martin házaspár megölése után Steckman a columbusi rendőrkapitányság nevében egyezséget kötött a másik két városi illetve a három megyei bűnüldözési szervezettel, mely szerint, bárkinek is sikerül döntő bizonyítékra szert tenni az ügyben, az megkap a többiektől mindent – minden letartóztatási parancsot, minden bizonyítékot.

Ez így logikus, vélte Steckman, hiszen elméletileg már mindegyik szerv tudhatja, amit a másik tud. De az ügy túlságosan is jelentős ahhoz – túl sok ember halt meg már eddig –, hogy a különböző szervezetek közti rivalizálás szerepet játsszon egy-egy letartóztatásnál vagy perbefogásnál. A féltékenység – ez nyílt titok – furcsa játszmákra bírja a nyomozókat, míg az ügy náluk van. De, szögezte le Steckman, ha és amikor a nyomozás döntő pontjához érkezik, akkor mindannyiuknak össze kell fogni.

A megállapodást minden hivataloskodástól mentesen kötötték, pusztán baráti beszélgetések szolgáltak keretéül, de Steckman nagyon is komolyan vette. Ennek így kell lennie, mondta magában, mert egy sorozatgyilkost elkapni már önmagában is elég nehéz, hát még, amikor a nyomozók és feletteseik – abban a reményben, hogy ők arathatják le a babérokat – megszűrik az információkat: ilyenkor csak a gyilkos járhat jól.

Annak is tudatában volt, hogy a sorozatgyilkosságokra mindig nagyon odafigyel az egész ország – ilyen volt a „Sam fia” vagy a „Hegyi fojtogató” esete – s az ilyen ügyek mindig különféle jogi illetőségű területeket érintenek.

A tömeggyilkosság az más, ott több embert ölnek meg, de egy időben és helyen; a sorozatgyilkos viszont városról városra haladva gyilkol, követi áldozatait keresztül a város-, a megye- vagy az államhatáron, s mindez eltarthat hetekig, hónapokig, akár évekig. Különféle bűnüldöző szervek lépnek be az ügybe – a megyei Seriff Hivatal emberei, városi rendőrség és az FBI, mindegyiket elsődlegesen a maga dolga izgatja – és a végül a nyomozók nem veszik észre a bűnesetek azonos ismérveit. Bármi kedvezhet a tettesnek: egymásnak ellentmondó nyomozási módszerek, a hivatali osztályok közötti féltékenykedés, vagy hogy időnként az ügyészségek – engedve a rémült és felháborodott lakosság politikai nyomásának – túlzásokra ragadtatják magukat. A legveszélyesebb bűnözők nagyon gyakran valami véletlen során kerültek rendőrkézre.

És nem egyet közülük – mint például „Hasfelmetsző Jack”-et, aki 1888-ban hat nőt ölt meg Londonban, vagy a „Zodiac Killer”-t, aki lehet, hogy hat, de lehet, hogy harminchét embert tett el láb alól Kaliforniában, Nevadában és Oregonban 1966, és 1974 között – sosem kaptak el.

Így aztán, a köztudott rivalizálás ellenére, melyben érdekelve volt a columbusi rendőrség továbbá a városi és megyei kapitányságok Newark, Licking és Franklin megyében, Steckman arra biztatta az öt bűnüldöző szervet, hogy igenis dolgozzanak össze.

Néhány kollégája a columbusi rendőrségen nem értett egyet Steckman elgondolásával, ezek bírálták is megközelítési módját, módszereit. Mások azt sérelmezték, hogy nem vesz figyelembe semmi más nyomozati anyagot, csak amit a saját emberei készítettek, nem bízik senki információjában, legfeljebb a sajátjában, mert ragaszkodik hozzá, hogy személyesen ellenőrizzen minden felbukkanó szálat, nyomot.

A saját osztályán felhalmozódott nyomozati anyag rendszerezésén kívül, mely a hét emberölés során ugyancsak felgyülemlett, immár szerveznie kellett másik öt bűnüldözési szervezetet, három megye seriffjét és a seriff embereit, továbbá két város rendőrfőnökeit és tisztjeit.

Ettől a naptól kezdve minden ébren töltött percét a .22-es ügynek szenteli, amíg a gyilkost vagy gyilkosokat el nem kapják, börtönbe nem csukják, vád alá nem helyezik és végül el nem ítélik.

Steckman minden – az esettel kapcsolatos – dossziét, bizonyítékot, iratot egyetlen kis szobába zsúfolt össze; a falakra a tetthelyeken készült felvételeket szögezett ki, továbbá a szomszédos három megye térképét.

Mindenki, aki látta, csak „Steck főhadiszállásának” nevezte a szobát.

Hat

1

Két héttel a június 12-ei tárgyalás előtt, Claudia éppen a börtön zuhanyozójában tartózkodott, amikor Donna Zag bedugta hozzá a fejét: – Látogatóid vannak. Azt mondja az ügyvéded, a Playboytól jöttek.

Claudia leöblítette magáról a szappant, kilépett a tusolóból, és egy törölközőbe csavarta hosszú haját. – Hé, lehet, hogy középső fotónak akarnak – mondta nevetve. – A májusi vagy júniusi számhoz már késő lesz. Talán én leszek Miss Július.

Felvette a börtönegyenruhát, aztán Donna Zag segítségével kisántikált, végigbicegett az ellenőrző központ és a hálóterem mellett, azután bementek a látogatási körletbe. A telefonfülke-szerű cellákon túl volt az ügyvédek szobája.

Ide belépve, Claudia, Lew Dye mellett két másik férfit is látott a ráccsal erősített ablak túlsó oldalán. Felvette az egyik telefonkagylót.

– Claudia, ezek az emberek segíteni akarnak magának – mondta Dye. – Nem tudom, emlékszik-e, hogy mondtam, a chicagói Playboy Alapítvány segítségét fogom kérni az ügyében. Nos, ez itt Bill Helmer, a magazin egyik vezető szerkesztője. – Egy alacsony, kopasz, ámde bajuszos férfi felé mutatott, aki western stílusú inget, Levi's farmernadrágot, cowboycsizmát viselt, és a székét hátra döntve ült.

– Ez pedig Russ Million. A Playboy magánnyomozója, Texasból, Austin városából jött. – Ezzel az ügyvéd egy hat láb magas, karcsú, harmincas éveiben járó férfire mutatott, aki jól kipödört bajuszt, szőkés, gallérig lelógó hajat viselt; ruházata csíkos ingből, egy konzervatív nyakkendőből és blézerből állt.

Claudia furcsállta, hogy a texasi férfi úgy nézett ki, mint egy üzletember, míg az alacsony, chicagói szerkesztő cowboyruhába öltözve jött.

Bill Helmer megkérdezte, miért sántít, mire Claudia elmesélte, hogyan verték meg. Sokat nem törődtek a bokájával, mondta. – Mindössze egy Ace-kötést tettek rá. Tudom, hogy rosszabbodik a lábam állapota, mert a lábujjakról a köröm kezd leválni.

Beszélgetni kezdtek, és Russ Million egyre inkább Claudia hatása alá került. Sok bebörtönzött nővel beszélt már életében, de ebben a lányban volt valami egyéni – valami furcsa keveréke az érzékinek és a szelleminek.

Helmer elmondta, hogy a Playboy Alapítvány úgy döntött, segítségére siet, és minden felmerülő ügyvédi költséget vállal ezentúl, hogy felkészülhessen a közelgő tárgyalásra. Viszonzásképpen csak Claudia engedélyét kérik egy később megírandó cikkhez. Claudia beleegyezett.

– Holnap vissza kell mennem Chicagóba – közölte Helmer –, de Russ itt marad Columbusban, segít Lew-nak. Egészen a tárgyalásig sok segítségre számíthat tőlünk, és nem kerül egy fillérjébe sem.

Amikor a látogatók elmentek, és Donna Zag visszakísérte a cellába, Claudia megint elsírta magát. Amióta már nem hitte, hogy filmet forgatnak, mindennap sírdogált. Ettől az arca néha úgy bedagadt, hogy a fegyőrnő jeget hozott az ügyeletről, csak hogy a duzzadást kicsit lelohassza.

Ezen az éjszakán, mielőtt elaludt volna, Claudiának víziója támadt: Jézus jött el hozzá a börtöncellába s azt mondta, ne féljen, az Úr néha furcsa módját választja tervei végrehajtásának.

2

Amikor a három férfi elhagyta a női börtön épületét, Lew Dye meghívta vendégeit, maradjanak nála, Columbus határán kívül eső házában. A két vendég elfogadta a meghívást; az ügyvéd pedig feketearany színű Rolls-Royce kocsiján a 112 acre-s birtokára hajtott velük. Lew Dye – azon kívül, hogy sikeres ügyvéd volt – lelkes horgásznak, rugbyjátékosnak és farmernak is számított, ez utóbbit szombatos őseinek szorgalmas módján művelte. Vacsora végeztével a három férfi a whiskyjét kortyolgatva ült, s a .22-kaliberes bűntényekről beszélgettek.

Mivel a gyilkosságok amolyan kivégzésszerű formában történtek, Dye úgy vélte, emögött a szervezett alvilág áll. Úgy hallotta néhány ügyfelétől, hogy egy új kokainüzér akar behatolni a columbusi piacra. McCann valószínűleg foglalkozott kábítószerrel, és Dye úgy okoskodott, esetleg megpróbált ráhajtani erre az új kábítószer-kereskedőre. A többi áldozat valószínűleg ugyancsak a kábítószer-üzérkedéssel állt kapcsolatban valami kisszerű módon: mondjuk, magánrepülőkről ledobott csomagokat szedtek össze. A brutális, kivégzésszerű gyilkosságsorozat a Dayton-Cincinnati szindikátus üzenete volt: példát statuáltak.

Másnap Bill Helmer visszautazott Chicagóba, de még előbb megtudta a Bűnügyi Azonosító- és Nyomozóhivatal legújabb hírét. Azt a bizonyos .22-es kaliberű Stoeger Lugert, melyet addig hét ember életének kioltásához használtak, hat hónappal ezelőtt már elsütötték – 1977. december 10-én Newark, Ohióban ezzel oltották ki Joyce Vermillion és Karen Dodrill életét a Forker's Café parkolójában.

A newarki kapitányság, rekonstruálva annak a bizonyos éjszakának az eseményeit, kiderítette, hogy Karen Dodrill a fizetését jött beváltani a Forker's Caféba. Amikor Joyce Vermillion, a bárpincérnő azt mondta, hogy a férje nem tud érte jönni a szokott időben, akkor Dodrill felajánlotta, hogy záráskor visszajön és hazaviszi.

A kávézóból kijövő nőket legalább kilenc találat érte – legtöbb golyó a fejükbe hatolt. A testek körül megtalálták a .22-es töltényhüvelyeket. Az ügyet sosem sikerült kinyomozni.

A Columbus Dispatch egy, a nyomozáshoz közel álló forrásra hivatkozva azt az elméletet állította fel, hogy – mivel a gyilkosságok mind szombaton vagy vasárnap történtek – a bűntett elkövetése része lehet valamely bandába történő felavatási-befogadási rítusnak.

1978. június 3-án a New York Times azt írta, ezek a bűnesetek immár öt különböző igazgatási terület fennhatósága alá esnek, s mindegyik bűnüldöző szerv a maga vizsgálatával van elfoglalva. „Noha mindenki azt állítja, összehangolták erőfeszítéseiket – mutatott rá a cikk –, azért bizonyos jelek arra utalnak, hogy például az információk terén nem teljes az összedolgozás.” A Times beszámolt arról, hogy a newarki rendőrség a Franklin megyei ügyészség képviselőjét, George C. Smith-t hibáztatja, amiért kiadta a gyilkos fegyver típusát; attól féltek, amennyiben a tettesek ismét akcióba lépnek, másfajta fegyvert használnak majd.

George G. Smith-t nem találta a Times riportere, mivel éppen Cincinnatiban korteskedett, hogy elnyerje a Republikánus Párt jelölését az állam legfőbb ügyészének posztjára. Az újságíró így folytatta:

(Smith)… arra készül, hogy Claudia Yaskót, a pincérnőt bűntárgyaláson megvádolja a McCann-féle gyilkossággal, mert Miss Yasko önkéntesen vallomást tett még március közepén a Franklin megyei seriff hivatalában. De a megyei detektívek alig leplezik, mennyire nem értenek egyet Smith feltételezésével, mely szerint Miss Yasko az egyik tettes. – Mindig akadnak emberek, akik készséggel bevallanak bármit, amikor valami szenzációs dolog történik – mondta az egyik detektív és vállat vont –, de ezek a legtöbbször nem azok a személyek, akiket keresünk.

A Times cikkétől felpaprikázva, és sérelmezve, hogy a megyei nyomozók őt vádolják azért, amit néhányan a „Yasko fiaskó” névvel illetnek már, Smith tiltakozott. Éppen hogy a seriff emberei szorongattak minket – állította. – Ők voltak azok, akik bejártak az ügyészségre, és kinn ültek O'Grady szobája előtt.

3

Az újabb hír hallatán, mely szerint a newarki gyilkosságokban ugyanaz a .22-es kaliberű fegyver szerepelt, mint az előző emberöléseknél, Russ Million megváltoztatta véleményét: Dye kábítószer-elméletét nem tartotta immár valószínűnek.

Még több segítséget kértek a Playboy magazintól, és Bill Helmer szerzett is még egy magándetektívet a nyomozást segítendő, Lake Headleyt Las Vegasból. Headley kocsiba ült s elautózott Chicagóból, a Playboy kiadóhivatalából Columbusba és szolgálatra jelentkezett Millionnál. Headley magas, sovány férfi volt, a negyvenes évei közepén járt, arca hosszúkás, orra sasorr, sötét haja hosszan lógott a nyakába, a homlokánál már kezdett kopaszodni.

Claudia anyjának és húgának segítségével Headley és Million találkozott Bill Steckman őrmesterrel, aki elfogadta felkínált segítőkészségüket s mondott néhány ötletet, merre kezdjenek nyomozni. Steckman mondta meg nekik például, hogy az Image Galleryben Lenny White-ot gyanúsítja, azt a sánta, hatalmas testű teherautósofőrt, akit a rakománya miatt csak „Disznós”-nak emleget az utca szája.

Headley és Million szaglászni kezdett a Disznós háza táján. Belestek egy szoba ablakán – kis házi iroda lehetett –, a falon másolatokat láttak kiragasztva a .22-kaliberes cikkekről. Azt is megtudták, hogy a bárban dolgozó lányok mindig is nagyon furcsának találták a Disznóst. – Bejön egy sztriptízbárba – magyarázták a lányok Headleynek –, de amikor vetkőzni kezdünk, hátat fordít a színpadnak.

A két magándetektív egyik este beszélgetett a Disznóssal az Image Galleryben; nyugodt, összeszedett ember benyomását keltette, mikor arról beszélt, mennyire élvezi, ha olyan fiatal hölgyeket vihet el reggelizni munka után, mint Claudia. Amikor Lew Dye megmondta, hogy a Disznós Claudia egyetlen alibije, a Playboy magándetektívei végre rájöttek, éppen azon fáradoznak, hogy megrendítsék a védelem egyik legmegbízhatóbb tanújának szavahihetőségét – vagyis ez a vonal mindenképpen zsákutcához vezet.

Million és Headley többször próbált beszélni George Smith ügyésszel, de a megkeresésükre sosem kaptak választ. O'Grady, a helyettes ügyész ugyan belement, hogy találkozzék velük, de amikor beléptek hivatali szobájába, a titkárnő kurtán azt közölte, hogy a főnökének „el kellett mennie valami igazán fontos ügy miatt”.

A Playboy kiküldöttjeinek kezdett úgy tűnni, hogy akárkivel kívánnak beszélni, az nem fogadja vagy valami álnyomra tereli őket. Az meg különösen idegesítette mindkettejüket, hogy Lew Dye örökké jelen akart lenni, ha valakivel mégis összehoztak egy beszélgetést. Azt akarta, mindig a szeme előtt legyenek.

Az első gyilkosság óta immár fél év is eltelt – a messziről jött nyomozók előtt nem maradt kétséges, hogy Central-Ohio lakossága állandó félelemben él. Néhány család fegyvereket vásárolt, mások új, erősebb lakatokat szereltek fel. Nappal és éjjel egyformán mindenki bezárkózott. A legtöbb embert az borzasztotta leginkább, hogy az áldozatokkal nem mulatóhelyen vagy valamilyen sötét utcán végeztek a város egyik hírhedett negyedében. Ártatlan lakosokat saját otthonuk biztonságos falai között gyilkoltak meg. A tett elkövetésének módja – férfiakat, nőket többször közvetlenül arcba lőttek – undort és haragot váltott ki mindenkiből. És az emberek tetteket vártak végre a politikusoktól és a rendőrségtől.

Június 2-án, egy nappal Claudia huszonhetedik születésnapja s tíz nappal a bűnügy tárgyalása előtt, Lew Dye elintézte, hogy az Ohiói Közvédői Bizottságnál megejtsék Claudia hazugságvizsgáló tesztjét. Az egész művelet két órát vett igénybe a börtön egyik különszobájában. A kérdések között többek között ezek szerepeltek:

– Jelen volt, amikor Mickey McCannt lelőtték?

– Látta Mickey McCannt a lelövése pillanatában?

– Járt benn valaha McCannék otthonában?

– Gyanúsít valakit Mickey McCann megölésével?

Claudia válasza mindegyik kérdésre az volt: nem.

A válaszok kiértékelésénél a polygráfszakértő ezt írta:

Alulírott szakértő, az e vizsgálatban használt grafikonok áttanulmányozása után arra a következtetésre jutott, hogy Miss Yasko igazat mondott, amikor tagadta, hogy bármit tudna, vagy bármi módon köze lenne Mickey McCann meggyilkolásához.

Hét

1

Június 8-án, négy nappal Claudia kitűzött tárgyalása előtt a Franklin megyei ügyész, George C. Smith mindenkit meglepett azzal, hogy az összes vádat visszavonta, s ugyanakkor felkérte a bírót, helyezze szabadlábra Claudia Yaskót. Az erről szóló bírósági bejegyzés, a Nolle Prosequi egyik részlete így szólt:

A vádemelés időpontjában alapos gyanú merült fel arra vonatkozólag, hogy Miss Yasko nemcsak gyanúsítottja, hanem tényleges résztvevője volt ezeknek a gyilkosságoknak – különösen, ha tekintetbe vesszük 158 oldalas nyilatkozatát, amit 1978. március 14-én tett. A folyamatban lévő nyomozás érdeke és közhangulat miatt a nyomozóhatóság úgy döntött, hogy az 1978. június 12-ére kitűzött tárgyalás megtartása egyik félnek sem áll érdekében.

Aláírás: George C. Smith és J. O'Grady ügyészek.

A Franklin megyei detektívek mindenesetre igen helytelenítették, hogy az ügyészség hirtelen elejtette a vádat, s ugyanígy reagált a sajtó is. Másnap reggel a Citizen-Journalban a következő cikk jelent meg:

ELEJTETTÉK A GYILKOSSÁG VÁDJÁT YASKO ELLEN

Claudia Elaine Yasko, a 27 éves pincérnő, akit a rendőrség kulcsfigurának vélt legalább három emberölés ügyében a kilenc gyilkosság közül, melyeket az úgynevezett .22-kaliberes tettesek követtek el, ismét szabad ember lett csütörtök este, miután három hónapot töltött börtönben…

O'Grady ügyész közölte, a tárgyalás „Jelenleg nem volna tisztességes sem az ügyészség, sem Miss Yasko részéről… Az emberek dühösek és olyasmit mondanak: Igen, egyiket elkaptuk, ítéljük el gyorsan! Vagy azt gondolják, mivel valaki most is szabadon folytatja a gyilkosságokat, Miss Yasko biztosan ártatlan.”

SZABADON ENGEDTÉK A GYILKOSSÁG GYANÚSÍTOTTJÁT

A Franklin megyei ügyészség hétfőre virradóra kínos határidővel került szembe: vagy felvállalja, vagy elejti a vádat abban az ügyben, aminek politikai jelentősége is van már szerte az államban. Az ügyészség csütörtökön úgy döntött, elejti az ügyet… Mialatt George Smith ügyész Washingtonban védnökölt egy bűnüldözési konferencián, addig első helyettese, James O'Grady úgy döntött, nincs elegendő bizonyíték- Claudia Elaine Yasko ellen továbbra is fenntartani a vádat…

Smith ügyész úr az elmúlt hónapok javát hivatalán kívül töltötte, mivel az állam legfőbb ügyészségi posztjáért vezet választási kampányokat, s ezért jóformán teljesen O'Gradyre maradt a Yasko-féle tárgyalás előkészítése…

A vasárnapi Dispatch Hírmagyarázat című rovatában külön pellengérre tűzte az ügyészséget:

A VÁDELEJTÉS A McCANN-ÜGYBEN KÉRDÉSEKET VET FEL

Miért helyeztette vád alá a megyei ügyészség Claudia Yaskót, Robert Novatneyt és Deno Politist…? Smith ügyész azt nyilatkozta lapunknak, hogy O'Grady ügyészhelyettes viszi a .22-kaliberes gyilkossági ügyet, vele kell tárgyalnunk, ha informálódni akarunk. O'Grady meglehetősen csöndes maradt, kivéve, mikor azt nyekeregte, hogy a vádlottak ellen elejtik a vádakat… Néhány rendőr még most is hüledezik, hallván, hogy Miss Yaskót kiengedték…

Lew Dye-nak jó oka volt ünnepelni. Hiszen figyelmeztette O'Gradyt és Smith-t, de azok oda sem bagóztak. Most aztán rajtuk röhög az egész columbusi jogászvilág; Smith esélyei Ohio állam legfőbb ügyészének posztjára bizony tünedezőben vannak.

Mikor Claudiát június 8-án kiengedték, Russ Million és Lake Headley megszervezte, hogy a Playboy egyik fotósa várja a női börtönnél. A lány Lew Dye kíséretében jött ki az épületből. A bíróságtól az út mintegy tíz percig tartott, ezalatt biztosították az ügyvédet, hogy a Playboy magazin továbbra is figyelemmel kíséri a bűnügyet, mivel a gyilkosságsorozat még nem fejeződött be. Million úgy vélte, a hétvégi emberölések ismétlődni fognak, és az újság magánnyomozói ott akarnak lenni az eseményekhez közel.

Abban is egyetértettek, hogy a legelső feladat kihozni Claudiát a börtönből, utána tüstént autóba tenni, és dr. Byron Stinsonhoz hajtani vele az Ohiói Állami Egyetem Upham Hall intézetébe. Először is, mert idegállapota ezt mindenképp indokolttá teszi, másodszor, mert ha a tettesek azt hiszik, tud róluk valamit, akkor már lesnek rá valahol a börtön falain kívül.

Lew Dye hozta ki Claudiát a börtön épületéből, közben a Playboy fotóriportere egyfolytában dolgozott. Már éppen az ügyvéd Rolls-Royce-a felé indultak, amikor egy tévés forgatócsoport állta útjukat. Mindössze rövid interjút engedélyeztek, aztán indultak az egyetem orvostudományi központjába, közben nyugtatgatták a lányt, hogy az Upham Hallban végre biztonságban lesz.

Dr. Stinson így jellemezte Claudiát az Upham Hallba történt negyedik felvétel alkalmával: Fekete, csípőig érő haj, frufruval. Nagyon sok arcfesték. Nagy, aranyfülbevalók, sok-sok ékszer, miniruha, a combjából jó sokat megmutat. Magas sarkú cipő, (pedig amúgy is nagyon magas). Állandóan panaszkodik: »Nem emlékszem semmire«. Üres nevetgélés, aztán sírógörcsök. Néha hőhullámok. Mindig nagyon csábos viselkedés.”

Az orvos diagnózisa: Skizofrénia, látens típus.

Amikor Lew Dye meglátogatta Claudiát, megmagyarázta neki – és ugyanezt már sokszor megtette az elmúlt hónapok során –, miért nem intézte el hamarább, hogy kiengedjék a börtönből. Azért tette, hogy megmentse az életét, mert akkor nagyobb biztonságot élvezett rács mögött, mint odakinn. És igen fontos, hogy az utcán elterjedjen, Claudia Yasko idegbeteg, nem emlékszik semmire sem.

– Veszélyben van, értse meg – magyarázta az ügyvéd. – Tehát maradjon itt a kórházban, és tartsa szépen csukva a száját!

2

Másnap a Franklin megyei ügyész hivatalosan is megszüntette a vádeljárást Deno Politis ellen, és a következő hétfőre beiktattak egy meghallgatást, hogy ugyanez történjék Robert Novatney ügyében is. O'Grady ügyész, nyomozásvezető-helyettes nagy pátosszal megígérte: amennyiben új bizonyíték merül fel, ismét megindítják az eljárást a három gyanúsított ellen.

Novatney nyilatkozott a Columbus Dispatch-nek, s elmondta, milyen mérges a vád alá helyezés miatt, először is, mert „…George Smith, aki most az ügyész pozícióját tölti be, szerintem ezzel az üggyel akarta megnyerni a választást…” Állítólag Novatney még hozzátette: „Úgy éreztem magam, mintha a játékszerük volnék. Nem is értem, hogy csinálhatnak ilyet büntetlenül… csak úgy kikapnak valakit az utcáról, és bebörtönzik hármas gyilkosságért.”

Még most sem értette, miért vádolta be őt Claudia a McCann-üggyel kapcsolatban, de nem beszélt a lánnyal azóta sem. „Hiszen tudták róla, idegbeteg, tudták, milyen könnyen befolyásolható. Szerintem a vallomása javát egyszerűen kitalálta. De az információkat nem ő gondolta ki, azt a szájába adták.” – Novatney azt nyilatkozta az újságírónak, hogy jóllehet Claudiával már egy éve együtt laktak, a kapcsolat nem volt nagyjelentőségű. „Sajnáltam Claudiát, s azt gondoltam, segíteni tudok rajta.”

Novatney elismerte, előzőleg már tíz alkalommal letartóztatták kisebb kihágásokért, mint például nyilvános helyen történt botrányokozás, de soha, semmiféle olyan jelentőségű dologért, mint az emberölés. Innentől kezdve az emberek azt gondolják majd, mivel megvádolták, bizonyára bűnös is. „Bárhová megyek ezentúl, a nevem ezt fogja jelenteni. Iszonyatos harag gyűlt föl bennem – talán ez az első, amit mondani tudok. Tönkretették az életemet; itt nincs számomra jövő.”

Bobby eleinte, mikor még nagyon dühös volt, azt tervezte, pert indít Claudia ellen, a detektívek ellen, az ügyész ellen, az egész állam ellen. De ahogy csillapult a haragja, azt kezdte mondani az anyjának és testvéreinek, hogy Claudia idegbeteg, és már nem is akar rajta bosszút állni.

1978. június 11-én, három nappal Claudia kiengedése után, a Columbus Dispatch elhintette, hogy a három gyanúsított elleni vádakat politikai megfontolások miatt szüntették meg:

…Nem éppen megfelelő az időzítés a Franklin megyei ügyésznek, George Smith-nek, hogy veszítsen egy olyan horderejű ügy tárgyalásán, mely az egész ország figyelmét magára vonta.

Smith a Republikánus Párt színeiben indul megszerezni Ohio állam főügyészi posztját, miközben a kilenc .22-kaliberes gyilkosságra, így nevezik e bűnesetsorozatot, többen odafigyelnek, mint annak idején a Sam fiai néven ismertre vagy a Hegyoldali fojtogató gyilkosságaira Los Angelesben…

Amikor Claudia – a trió harmadik tagja, akit a McCann-féle ügyben megvádoltak – kiszabadult, és nem maradt igazi gyanúsított, akkor Ohio állam középső részén az emberek őrzőkutyát vásároltak, megtöltve tartották a fegyvereiket, melyek mindig kéznél voltak a duplán belakatolt ajtók mögött, s még nagyobb félelemben éltek, olyan félelemben, amilyet azelőtt nem is ismertek.

Nyolc

1

Claudia négy napot tartózkodott az Upham Hallban, majd június 12-én, délután négy órakor elengedték a kórházból – pont azon a napon, amikor gyilkossággal vádolva állt volna a bíróság előtt.

A Disznós felsegítette tizennyolc kerekű teherautójába, mely a kórház előtt várakozott jól megpakolva: a szállítmány, vagyis a disznók visongtak a forróságban, az Ohiói Állami Egyetem diákjai meg csak néztek, aztán nevettek e furcsaságon. Claudia integetett a diákoknak, velük együtt mulatott.

A Disznós az anyja házához vitte Claudiát, Columbus keleti részébe, de a kanyargó Easthaven Drive túl szűknek bizonyult, hogy oda bemanőverezzen a hatalmas teherkocsival, inkább ott hagyta a sarkon, s a házig gyalog sétáltak kettesben. Martha megörült a férfi láttán, ragaszkodott hozzá, hogy töltse náluk az éjszakát.

A Disznós a kereveten aludt. Másnap reggel, amikor kinézett az utcára nyíló ablakon, meglátta a seriff egyik járőrkocsiját a túlsó oldalon parkolni.

– Úgy látom, figyelnek minket – mondta a Disznós.

– Ez már mégiscsak sok! – kiáltott fel Martha. – Kimegyek, megkérdezem, mit akarnak.

Odament a járőrkocsihoz, megtudakolni, miért figyeli a seriff embere a házat, mire a férfi azt felelte: – Mrs. Yasko, csak a munkámat végzem. Igazából nagyon szeretnék bemenni a házba, s beszélni azzal a teherautósofőrrel.

– Maga be nem lép a házamba, csak ha engedélye van rá!

– Igazán sajnálom, hogy így gondolja, asszonyom. Akkor itt maradok, amíg az illető ki nem jön a házból.

Késő délutánra a rendőr mégis elment végre; a Disznós azt mondta, indulnia kell, ha nem akarja, hogy az állatok felforduljanak a hőségtől. – De visszajövök érted, Claudia. Tényleg megígérem.

Amikor egy hét múlva visszatért, sikerült meggyőznie Claudiát, hogy jobb lesz, ha egy darabig eltűnik Columbusból. Jót tenne, magyarázta, ha vele tartana, együtt járnák az országot. Claudia úgy vélte, remek ötlet.

Ettől kezdve tehát együtt utaztak, szállították a disznókat Indianába, Illinoisba, Wisconsinba, Minnesotába. A lány segítette kirakni, beterelni az állatokat, ellenőrizte a szállítmányt. Jóllehet együtt aludtak a teherautó vezetőfülkéjében, a férfi sosem próbálkozott Claudiával, s a lány igazán örült, hogy ennyire tiszteletben tartja vágyát az egyedüllétre; értékelte, hogy a férfinek az is elég, hogy mellette lehet, hogy segíthet elfelejteni a sok rosszat, ami mostanában történt vele.

A Disznós azt akarta, július negyedikét egy igazán jó vacsorával ünnepeljék meg, s végre motelben aludjanak. A motel előcsarnokában elvett egy napilapot az újságautomatából, s megmutatta Claudiának a hírek között, hogy július harmadikán, vagyis egy nappal ezelőtt, az USA Legfelsőbb Bírósága Sandra Lockett kontra Ohio állam ügyében hatályon kívül helyezte a halálbüntetést az állam területén.

– És ez mit jelent? – kérdezte Claudia.

– Hát, a te vádpontjaid halálbüntetést vonhattak maguk után, de mostantól kezdve, ha elkapják egyszer a .22-kaliberes igazi gyilkosokat, akkor a legtöbb, amit kaphatnak, csak életfogytiglan lesz.

– Akkor jó – mondta erre Claudia –, mert én ellene vagyok a halálbüntetésnek, bárkiről is van szó.

A Disznós ránézett, mosolygott. – Már hálát adtam a Jóistennek vagy egy tucatszor, hogy azon a reggelen veled voltam. De azóta sem értem, hogyan tudtad elmesélni a rendőröknek azt a sok részletet a gyilkosság színhelyéről.

Claudia nevetett: – Mert bolond vagyok… te is tudod.

– Sosem hittem el ezt a blődséget.

– Pedig nincsen rá más magyarázat.

– Még valami. Sosem említettem ugyan a rendőröknek, de nem felejtem el, hogy megérezted Mickey McCann halálát, még mielőtt megtörtént volna.

– És ez nem azt bizonyítja, hogy meg tudom mondani a jövőt?

A férfi a fejét rázta. – Ez csak annyit bizonyít, édesem, hogy nem mondtál el nekem mindent.

– Nem bízol bennem, Lenny – durcáskodott Claudia az arcát fintorgatva. – Azzal vádolsz, hogy…

A férfi a visszapillantó-tükörre meredt: – Az istenit!

– Ne káromold az Istent, Lenny! Tudod, hogyan gondolkozom…

– Édesem, igazán sajnálom, de azt az istenverte kék Chevyt két nap óta látom, hol feltűnik, hol eltűnik a hátunk mögött.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Azt, bébi, hogy követnek minket. És nagyon szeretném tudni, hogy a rendőrség-e vagy maguk a gyilkosok.

Az út további részében Claudia összegömbölyödve ült s reszketett a félelemtől.

Mikor visszaértek az anyja házához, Claudia megkérte Nancyt, hívja fel Steckman Papát, hátha ő tudja, mit jelentett mindez. Steckman azt válaszolta, a seriff emberei voltak Claudiáék nyomában, tudni akarták, kikkel találkoznak, hová mennek.

– Howard Champ nem nyugszik, míg újra be nem börtönöztet!

Steckman azonban úgy vélte, nem Champ áll a dolog mögött, mivel már nem is dolgozik nyomozóként. Champet adminisztratív munkakörbe helyezték át, s most a Franklin megyei börtön igazgatója volt.

Amikor Claudia letette a kagylót, érezte, teljesen kihűlt, remeg a teste. Ránézett a Disznósra: – Nem akarok meghalni – suttogta.

Claudia mániákusan félt attól, hogy a gyilkosok ismerik az anyja címét, ezért könyörgött a Disznósnak, segítsen kiköltözni innen. A férfi talált is egy kis lakást a German Village-nek nevezett városrészben. Ez lesz az ő titkos lakóhelye, amíg a .22-kaliberes gyilkosságok dolgára fény nem derül.

2

1978 novemberének elején, tizenegy hónappal az első .22-kaliberes emberölés után, amikor a Playboy megjelent, Claudia helyi hírességé vált. Az a fotó, ahol Lew Dye karon fogva vezeti ki a lányt a megyei börtön rácsokkal elzárt ajtaján, feltűnő helyen szerepelt a magazin egyik oldalán. Claudia utálta ezt a cikket. Az újra felkeltett hírnév megrémítette, biztosra vette, hogy a gyilkos bármikor felismerheti az utcán. Ritkán hagyta el a lakást, legfeljebb csak akkor, egy hónapban egyszer-kétszer, amikor a Disznós jött el érte.

A Playboy Esettanulmány című cikke Bill Helmer tollából összegezte a McCann-féle gyilkosság sztoriját, miközben bírálattal illette az ügyészt és a seriffet.

EGY HAJSZÁLON MÚLT

Egy Ohióban történt eset ismét felveti a kérdést: ugyan hány ártatlan ember jut börtönbe, mert nincs pénze, nincs módja gondoskodni megfelelő védelemről?

A cikk rámutatott, hogy a Franklin megyei ügyész, George Smith, aki „éppen magasabb állami ügyészi posztra pályázik, igencsak buzgólkodott, hogy vád alá helyezzen valakit és bejelentse a győzelmét… Claudia egyik poént a másikra halmozó vallomása nagy részt fikció, ami ismert tényeken alapult” – állította a Playboy cikke. – „Talán egy esküdtbíróság bevesz ilyesmit, de egy tapasztalt rendőr vagy ügyész semmiképpen sem. Majdnem minden kérdésre rossz választ adott, a válaszok következetlenek voltak, vagy bizonytalan kérdésben végződtek. A néhány értékelhető válasz, úgy tűnik, kanállal lett beadagolva Claudiának.”

George C. Smith ügyész a Columbus Dispatch november 3-ai számában válaszolt a Playboy cikkére:

A PLAYBOY LEBUNKÓZOTT MINDENKIT, PANASZOLJA SMITH

„…A leghihetetlenebb az egészben az, hogy a Playboy még csak nem is tárgyalt sem velem, sem mással ebből a hivatalból. Ugyancsak nem kérték ki a seriffhelyettes véleményét sem, aki a nyomozásért felelős tiszt volt. Az egész írásmű olyan kicsavart…” – összegezte Smith.

„Úgy vélem, az időzítése nyilvánvaló, nyomást akarnak vele gyakorolni a választókra, de ez a tény nem maradhat rejtve az emberek előtt.” Smith az állította, nem tudja, kik állnak e „lebunkózás” mögött, de reméli, hamarosan megtudja. James O'Grady helyettes-ügyész, aki a nyomozást vezette, a Playboy cikkét egyenesen „ócskaságnak” titulálta, mely még csak közelében sem jár az igazságnak.

Több mint hat hónap telt el Mr. és Mrs. Martin megölése óta Columbusban – ez volt a két utolsó a kilenc haláleset közül –, és a legtöbb ember kezdte úgy érezni, talán véget ért ez a lidércnyomás. Sokan azt gondolták, talán a Zodiac-hoz vagy Hasfelmetsző Jackhez hasonlóan, a .22-kaliberes gyilkosok is egyszerűen abbahagyták, elköltöztek erről a vidékről, vagy esetleg meghaltak maguk is.

De a Playboy cikke után Steckman őrmester – nem akarván semmit sem kockáztatni Claudia biztonságával kapcsolatban, felkérte a German Village-i kapitányságot, tartsák szemmel a lány lakását. Mert sokan vélték úgy, bárki is legyen a gyilkosságsorozat tettese, az biztos, hogy el akarja kapni Claudiát, s addig ez a lány nincs biztonságban, míg el nem fogják a gyilkost vagy gyilkosokat.

Második rész NYOMOZÓK ÉS GYILKOSOK

Kilenc

1

1978. december 4-én, úgy háromnegyed tizenegy tájban egy új, kék Omni állt meg az Euclaire úton, a Livingston és College utca között, Columbus keleti körzetében. Az autó vezetője kikapcsolta a lámpákat, az arcára egy símaszkot húzott, majd egy bőrzsákot vett elő, melyben hangtompítós fegyverét tartotta. Kiszállt a kocsiból, begombolta kapucnis viharkabátját, majd gyors léptekkel a garázsok közti szűk sikátorba húzódott, és várt.

Joseph Annick az American Legion ötvenhat éves segédadjutánsa, úgy éjfél körül érkezett barnás színű kocsijával a garázsához. Mivel elég rossz szögben fordult a kocsifeljáróra, vissza kellett tolatnia és másodszor is próbálkozni. Vagy tíz percig ült még a kocsiban, járatta a motort, hogy feltöltse a dinamót.

Joseph Annick Clevelandből származott, de kamaszéveit és felnőtt korának javát Columbusban töltötte. A második világháborúban a hadsereg kötelékében szolgált. Csöndes, kicsit visszahúzódó agglegénynek ismerték; jelenleg az American Legion szervezési igazgatója volt, ő intézte az ohiói rendezvények lebonyolítását, a különféle társadalmi eseményeket és a speciális, szövetséget érintő feladatokat.

Amikor Annick kikapcsolta a motort és kiszállt a kocsiból, a símaszkot viselő férfi belépett a garázsba, s a vezetőülés oldaláról egy teljes sorozatot, kilenc lövést adott le. A kilenc lövésből öt eltalálta Annickot. Mikor a tár üres volt, a símaszkos leeresztette a garázs ajtaját, a táskából elemlámpát vett elő és átkutatta a halottat. Hátsó zsebéből kivette az irattárcáját, ott majdnem háromszáz dollárt talált készpénzben, ezenkívül hitelkártyákat és jogosítványt. Az irattárcát gyorsan a zsebébe gyömöszölte, aztán lehúzta Annick nadrágját: övre szerelt pénztárca után kutatott. De mást nem talált, így csak felkapta a földre leesett kocsikulcsot s megnézte még a csomagtartót is. Ott azonban nem volt egyéb egy kékeszöld takarónál és egy pótkeréknél.

A gyilkos ezek után kinyitotta a garázst, majd ismét leeresztette az ajtót maga mögött. Odament a saját kocsijához és elhajtott.

Annick nővére tudta, hogy a férfi egy barátját ment meglátogatni Columbus északi részébe; úgy fél tizenkettő körül várta, hogy hazaérkezik. Mikor még negyed egykor sem volt a lakásban, lement az utca túlsó oldalán levő garázshoz megnézni, ott van-e a kocsi. Sikoltozott, amikor meglátta a testvérét a garázs padlóján feküdni szétterülve, holtan.

A rendőrség azonnal ellenőrizte a környéket; megtudták, hogy Annicket utoljára egy közeli vegyeskereskedésben látták élve – tizenegy és éjfél között ott állt meg, hogy valami harapnivalót vegyen magának. Hiányzó pénztárcája arra engedett következtetni, hogy kirabolták.

Annicket ötször lőtték mellbe és hasba egy .22-kaliberes pisztollyal, a rendőrség mégis azt nyilatkozta az újságíróknak: semmi okuk sincs feltételezni, hogy ennek az emberölésnek köze volna a már ismert .22-kaliberes gyilkosságsorozathoz.

2

Öt nappal később, egy harmincas éveinek közepén járó házaspár érkezett a Woolco áruházba, Columbus nagy déli bevásárló centrumába, hogy karácsonyra játékokat vásároljon. Amikor a kecskeszakállas, fekete szemüvegkeretes férfi átnyújtotta fizetésre a Visa kártyáját, és Cheryl Young pénztáros ellenőrizte, látta, hogy ez a kártya szerepel az ellopott hitelkártyák gyorslistáján. Rögtön szólt a főnökének, Janet Bartonnak, aki viszont a Visa-központot hívta, hogy még egyszer ellenőrizzék, valóban lopott-e.

– Annyi bajom volt már ezzel a hitelkártyával – szólalt meg a vásárló immár türelmetlenül, s felajánlotta, hogy inkább készpénzzel fizet. – Nem is tudom, megtartom-e egyáltalán.

– Várjon, kérem – mondta Barton. – Muszáj ellenőriznem.

A vásárlóval együtt érkezett nő kisétált a kassza előtti sorból és visszament az áruház távolabbi végébe, pár pillanat múlva a férfi is töprengett, tartson-e vele vagy sem, mint aki nem tudja biztosan, mit várnak tőle. Végül ő is otthagyta a kasszát s követte a nőt, a hitelkártyáról egészen megfeledkezett. Amikor a pénztáros észrevette, hogy a párocska egy hátsó bejáraton távozni készül, riasztotta a menedzsergyakornokot, Jeff Slovakot, aki utánuk szaladt egészen az áruház előtti parkolóig és megállította a férfit, amikor az éppen be akart szállni Chrysler típusú kombijába.

A félénk, csöndesnek látszó ember először nem akart visszamenni az áruházba, de mégis beleegyezett, amikor egy rendőr is odalépett hozzájuk. Az asszony közben beugrott a kombiba és elrobogott.

A Woolco áruház irodájában a rendőr kérésére az ismeretlen férfi átnyújtott egy társadalombiztosítási kártyát, egy Sohio hitelkártyát és egy Blue Cross egészségügyi biztosítási igazolványt – mindegyik Joseph Annick, a meggyilkolt American Legion tisztségviselő nevére volt kiállítva. Aztán még egy társadalombiztosítási kártyát is bemutatott, ez viszont Edward Grumman nevére szólt. Nem sokkal ez után Gary James Lewingdont őrizetbe vették, s beszállították a columbusi központi rendőrkapitányságra, hogy vallatóra fogják a lopott hitelkártya használata miatt.

*

December 9-én este, nyolc óra tájt a kapitányság harmadik emeleti nyomozási osztályán, a kopaszodó, de még kisfiús külsejű Jerry McMenemy, a gyilkossági csoport detektívje vette kezelésbe Gary James Lewingdont röviddel a letartóztatás után. Először is kioktatta a jogaira. Lewingdon aláírta az elé tett formanyomtatványt, mely közölte, hogy joga van ügyvédhez, és joga van megtagadni a választ.

McMenemy, valami sugallat hatására, nem árulta el egyelőre, hogy a gyilkossági csoportnak dolgozik. Ahelyett, hogy az emberölési ügyekkel foglalkozó osztályra vitte volna, a csekk- és hitelügyek részlegére vezette Lewingdont, s úgy tett, mintha kizárólag a hamis hitelkártya-használat érdekelné – szót sem ejtett az Annick-féle gyilkosságról. McMenemy a zsebében mindig ott hordta kisméretű magnókészülékét, és mindent szalagra rögzített.

A kérdésekre válaszolva Lewingdon előadta, hogy technikusként van alkalmazásban a Rockwell International nevű cégnél Columbusban, s az elmúlt nyolc hónapban Kirkersville, Ohióban lakott az East Main Streeten. Ennek előtte viszont Newarkban élt, ugyancsak Ohio állam területén. Mindkét helyen a feleségével lakott együtt, akit Delaine-nek hívnak, s akivel egy éve házasok. Házassága előtt, folytatta Lewingdon, harminchét éves koráig az édesanyjánál lakott.

A rendőrségi dosszié azt mutatta, hogy már néhányszor letartóztatták kisebb értékű lopás, bűncselekmény elkövetésére alkalmas eszközök használata, rejtett fegyverviselés, szemérem elleni vétség miatt. Egyik ügyben sem született jogerős ítélet.

A hitelkártyával kapcsolatos kérdésekre válaszolva Lewingdon elmondta, hogy már vásárolt Annick hitelkártyáival a K-Martban, a Rink és az Ontario áruházban; negyvenöt dollár értékben éppen játékokat vásárolt a felesége gyerekeinek, mikor a tisztviselő elkapta volna a Woolcóban. Mikor megkérdezték, hogyan kerültek hozzá a hitelkártyák, kitartott amellett, hogy előző nap találta, amikor meg kellett állnia kereket cserélni egy gyorsforgalmi úton, s hogy az úttest mellett, a fűben hevertek.

– Milyen volt az időjárás aznap? – kérdezte a nyomozó.

– Száraz és szeles – válaszolt Lewingdon.

– Ez nem igaz, Gary. Ugye nem bánja, ha Gary-nek szólítom? Véletlenül pontosan tudom, hogy egész nap esett az eső.

McMenemy az asztalon fekvő pénztárca után nyúlt. – Van még valami Annick nevére szóló irat magánál? Ugye megnézhetem?

Lewingdon megrántotta a vállát. – Csak tessék!

A nyomozó átböngészte a tárca tartalmát; Annick-tól már több iratot nem talált, viszont meglepődve fedezett fel egy blokkot a newarki Cartridge Case Store-ból: egy .22-kaliberes félautomata Sturm Rugert és hozzá való töltényeket vettek ott. A blokkot Delaine Lee Grumman nevére állították ki.

– Hát ez meg micsoda, Gary?

Lewingdon a blokkra sandított, aztán a nyomozóra pillantott, hátradőlt a székben s vállát felhúzva két tenyerét, mintegy tehetetlenségét kifejezendő, az égre fordította. – A feleségem vette a születésnapomra.

McMenemy közben telefonált nyomozótársának, Charles „Sam” Womeldorfnak, és elmesélte, mit talált. Miközben Womeldorfra vártak, McMenemy azt kérdezte Lewingdontól, miért ment a halott hitelkártyáival vásárolni.

– Gondoltam, jó alkalom megvenni a karácsonyi ajándékokat.

– Három gyerek van, ugye?

– Igen, rendes gyerekek. Gondolkozom rajta, hogy adoptálom őket.

Mikor a társa, Sam megérkezett, McMenemy újabb ötlettől indíttatva elhatározta, kipróbálja, tudja-e provokálni a gyanúsítottat. Megemlítette, hogy Joseph Annicket úgy találták holtan a garázsban, hogy a nadrágja le volt tolva, s ő szeretné tudni, volt-e valami szexuális aktus a két férfi között.

Lewingdon arca vörös lett a méregtől, ez volt az első alkalom, hogy ez a higgadt, szemüveges férfi valami érzelmet mutatott. – A pokolba is, nem vagyok én buzi! Szó sem volt ilyesmiről!

– Akkor mondja el, mi történt!

Lewingdon bevallotta, hogy megölte Joseph Annicket.

Figyelte azt a környéket, mondta, és észrevette, hogy Annick általában tizenegy és fél tizenkettő között érkezik haza a garázshoz. Leparkolta a kocsiját a közelben, és a sarkon várt tovább. Az utcai lámpa megvilágította a sikátort, ahol várakozott, és először arra gondolt, kilövi az égőt, de aztán úgy döntött, mégsem.

McMenemy alig tudott hinni a szerencséjének, hogy a szimata jó volt, és az Annick-féle gyilkossági ügyet ilyen gyorsan felgöngyölítette.

– Nem tartott tőle, hogy a lövés zaját meghallják? – kérdezte a nyomozó.

– Nem, mert a pisztolyomra hangtompítót szereltem – magam csináltam –, nem ütött nagyobb zajt, mint egy riasztópisztoly, mikor elsütik.

Mikor Gary bevégezte az Annick-féle gyilkosság elbeszélését, McMenemy összenézett Womeldorffal. Befejezésül még egy blöffel próbálkozott, noha nem látszott valószínűnek, hogy Lewingdon beveszi. – Tudja, Gary, ez igazán furcsa. Itt van maga, pont egy .22-kaliberes pisztolyt használ… Van véletlenül valami köze a .22-kaliberes sorozatgyilkosságokhoz?

Gary hátradöntötte a székét, felbámult a plafonra, aztán lassan megnyalta a nyelve hegyével a szája szélét, mintha nagyon kiszáradt volna. Mindössze csak annyit mondott: – Maga nagyon intelligens.

– Ezt meg hogy érti? – kérdezte McMenemy ugratós hangon. – No, ugyan, hiszen biztos, hogy utánozta őket, azért használt .22-est.

Gary csak mosolygott. – Meleg, meleg…

– Hé, mit akar ezzel mondani, Gary? Na, tényleg, van valami köze hozzájuk?

– Nem akarok semmiféle cirkuszt kezdeni éppen most.

– Nézze, Gary – kapcsolódott be Womeldorf is. – A .22-kaliberes, amit a rendőrség keres egy Stoeger Luger gyártmány. Van valami köze hozzá?

– Az én pisztolyom nem azonos azzal, amit a plakátokra kitettek.

McMenemy érezte, hogy tarkóját bizsergeti a haja izgalmában. Lewingdon .22-kaliberes Sturm Ruger-je annyira hasonlított a .22-es Stoeger Lugerhez – az biztos, hogy ez a fickó jól ismeri azt a fegyvert, melyet három megye rendőrsége keres, ha ilyen pontosan tudja, mi a különbség a kettő között.

– Hol találjuk meg azt a Rugert, amivel lelőtte Annicket? – kérdezte McMenemy.

Hosszú szünet következett, mintha Lewingdon töprengene, mielőtt elszánja magát. Aztán vállat vont: – Nálam, egy bőrtáskában, a folyosói szekrényben. Ott megtalálhatják Annick tárcáját, benne a jogosítványát is. Ami a pénzből megmaradt – körülbelül ötven dollár –, a hálószobai szekrényem polcán található.

– Mit csinált a többi pénzzel? – firtatta a másik detektív.

Gary sóhajtott. – Számlákat fizettem. Ötvenkilenc dollár volt csak a fűtésszámla… meg még más számlák is jöttek.

– Rendben – vetette közbe Womeldorf –, van még más fegyver is ott?

– Ha bemennek a házba, még találnak három .22-kaliberes pisztolyt, egy Glenfield puskát, egy 410-es puskát és egy 30-30-as puskát. – Elmosolyodott, mint aki zavarban van. – Nem kell szétszedniük az egész házat. A pincében tartok egy kis műhelyt, és ott van bal oldalon egy doboz. Ha jól állnak meg a műhelyben, rögtön balról meglátják. Abban a dobozban még találnak két .38-ast.

Este kilenckor McMenemy átment a szomszédos pihenőszobába, s onnan felhívta a főnökét, Bill Steckman őrmestert otthon.

– Steck, elkaptunk egy pasast, Gary Lewingdonnak hívják, aki elismerte, hogy megölte Annicket, s találtam nála egy blokkot egy .22-kaliberes, automata Sturm Rugerről. Arra gondoltam, házkutatási engedélyt kellene kérnünk Licking megyétől, hogy kicsit szétnézhessünk, szóval mindenképpen segítségre lesz szükségem.

– Tarts ki! – mondta Steckman. – Bejövök a kapitányságra. Fél órán belül ott leszek.

McMenemy visszament a kihallgatószobába.

– Még egyszer meg akarom kérdezni, Gary – folytatta a nyomozó még mindig tréfálkozva, mert nem hitte, hogy Lewingdont több is terheli, mint Annick megölése –, van valami köze a .22-es sorozatgyilkosságokhoz?

Gary csak mosolygott tartózkodón, megint körbenyalogatta a száját. – Csak menjenek, hozzák ide a fegyvereket. Amikor magánál lesznek a pisztolyok, akkor majd újra beszélünk.

Körülbelül fél tízkor Steckman is megérkezett a nyomozási osztályra; McMenemy elmondta, eddig mit tudtak meg. Nemcsak, hogy Gary Lewingdon beismerte, ő ölte meg Joseph Annicket, de igazán azt sem tagadja, hogy köze volna a .22-kaliberes ügyekhez.

– Rendben – intézkedett Steckman –, hívd Bob Cuppot és Clarence Sorrellt, mondd nekik, jöjjenek azonnal ide. – Ezek után maga telefonált a Licking megyei seriff hivatalába, és kérte Paul Short hadnagy segítségét.

December 10-én, hajnali egy órakor Gary Lewingdon egy övvel megbilincselve várta, hogy átvigyék a Franklin megyei börtönbe. Odapillantgatott McMenemyre és Womeldorfra, ujjával köröket rajzolt az órája számlapjára, közben mosolygott.

– Akkor most körülbelül másfél órám maradt, hogy aludjak, mert húsz perc alatt kinn lesznek Kirkersville-ben, negyvenöt perc alatt elkészülnek a házkutatással, és húsz perc alatt visszaérnek. Utána pedig beszélni akarnak velem.

Lewingdont elvezették; a megyei Seriff Hivatal részéről Steve Martin nyomozó is csatlakozott Steckmanhoz, még jó pár rendőrségi detektívvel bővült a csoport, aztán azonnal indultak Kirkersville-be. Paul Short hadnagy, a Licking megyei Seriff Hivatal nyomozásért felelős parancsnoka, a Főutcán várta őket, Gary Lewingdon favázas háza előtt.

A ház mögött a föld igencsak lejtett. A kert mindenféle ócskasággal volt teli. Belülről nem látszottak fények, s Lewingdon Chrysler típusú kombijának sem volt nyoma. Steckman a nyitott verandához ment, kopogott a bejárati ajtón, de választ nem kapott. Elküldte Womeldorfot és Eiselt, hogy szerezzenek gyorsan házkutatási engedélyt az egyik newarki bírótól. Aztán a többiekkel együtt letelepedett, várta, hogy újra akcióba kezdhessen.

Miközben Steckman arra várt, hogy a beosztottjai és Short hadnagy visszatérjenek, átnézte a Garry Lewingdon által megadott fegyver listát. Ezekről a fegyverekről állította Lewingdon, hogy megtalálják nála. Különösen a .22-kaliberes Sturm Ruger izgatta, amit Lewingdon felesége vett születésnapi ajándékul, és amivel megölte Annicket. Milyen furcsa, gondolta, hogy a blokkot Dalaine Lee Grumman névre állították ki. A név valahogy ismerősnek tűnt, meg is találta a jegyzetei között.

Ez a felfedezés egyike lett annak a sok kis fura kanyarnak, amit ez az ügy vett. Egyszerűen nem ellenőriztek egy információt, egy fontos összefüggésre nem figyeltek oda, egy kritikus dologról egyszerűen megfeledkeztek – egészen mostanáig.

Ugyan, milyen képet vág majd Paul Short, amikor megtudja a blokkügyet, s rájön, hogy tulajdonképpen kihallgatta Gary Lewingdon feleségét már egyszer, persze akkor még úgy hívták Dee Grumman. Ez július 18-án történt, de akkor nem ellenőrizték a hallottakat.

Steckmannek most eszébe jutott: múlt nyáron Short említette az incidenst, de ő nem vette túlságosan komolyan. Short persze azt mondta, a nő gyanúsításai nem többek családi ellenségeskedésnél, afféle bosszú táplálta vádaskodásnál, csak hogy valami bajt okozzon a másik családnak. Az asszony azt állította Short nyomozónak – ahogyan egy hónappal azelőtt már a Kirkersville-i rendőrfőnöknek is, még mielőtt felkereste volna Shortot –, úgy gondolja, a sógora, Thaddeus Charles Lewingdon azonos a .22-kaliberes gyilkossal.

Mikor Steckman azt kérte, hadd beszéljen ezzel az asszonnyal, azt a választ kapta, nem lehet, mivel az illető nem bízik a columbusi rendőrkaptányság embereiben, csakis a Licking megyei detektívekkel hajlandó találkozni. Steckman ugyan azt kérte, tájékoztassák a további fejleményekről, de azután maga írt egy feljegyzést, mely szerint többet nem hallott a dologról.

És most tessék, itt ülnek, várják a házkutatási engedélyt, hogy szétnézhessenek ennek az asszonynak a házában, talán éppen a gyilkos fegyverei után kutatva. Nem mintha Paul Shortot hibáztatná mindezért. Könnyű utólag okosnak lenni.